„A háborús élmények okozta poszttraumás állapotból következik, hogy a nyugati gondolkodás a konfliktuskerülő magatartásával nem meri néven nevezni az ellenséget, mivel az kirekesztő, általánosító és rasszista. Ellenség nincs, nem lehet, mert az fasizmus, háborús veszélyt idéz elő. Ellenségképpel rendelkezni nem udvarias dolog. Politikailag nem korrekt. Persze – mint Koselleck mondta – ellenségképek óhatatlanul keletkeznek, ez esetben azokból épülnek fel, akik nem osztják a konfliktuskerülés és struccpolitika ezen világbékés álláspontját. A konfliktuskerülők ellenségképe azokra irányul, akik felvállalnák a konfliktust (például menekültügyben vagy Ukrajnában). Ez viszont a valódi problémamegoldás helyett boszorkányüldözéshez vezet, s állandósítja a paralizált helyzetet. (...)
Nem nagy felfedezés, hogy az ellenségképek: konstrukciók. Az emberi elme konstrukciói. Ha viszont – mint Koselleck mondja – szükségszerűek és elkerülhetetlenek, akkor valahol mégiscsak természetesek: természetes, hogy ellenségképet »gyártunk« magunknak, vagy az többé-kevésbé magától, néha némi segítséggel kialakul. A politikai közösség önvédelmi törekvéseiben néha rá kell segíteni egy kicsit, mint azt Yisrael Katz is állítja.
A fő probléma azonban ezzel az, hogy az európai politikai és értelmiségi elit a konfliktuskerülés (és egyben valóságkerülés) fent taglalt, háború okozta poszttraumás, paralizált állapotát a puszta udvariasság és szalonképesség legalapvetőbb elemének tartja. Erre mondaná Eric Voegelin konzervatív politikai gondolkodó, aki feleségével a nácik elől menekült el az Egyesült Államokba, hogy »kérdéstilalom« alá került a konfliktuskerülés és mibenléte. Tilos rákérdezni, mert akkor kiírjuk magunkat a »demokratikus közbeszédből«.
Talán el kellene gondolkodnunk, hogy érdemes megfogadni Yisrael Katz figyelmeztetését. A fő ellenvetés az lenne, hogy ez »ellenséges légkört« teremtene azok számára, akik általánosító módon beletartoznának az ellenségképbe még akkor is, ha épp nem tettek semmi rosszat (leginkább a muszlimok, migránsok kerülnek szóba). Nos, egyáltalán nem biztos, hogy szükségképp súlyosan ellenséges légkör alakulna ki; másrészt mindennek ára van. Egymást kizáró célokat nem lehet egyszerre megvalósítani. A józan önvédelem ára, hogy nem mindenki számára ugyanolyan kedvező, befogadó a légkör. Az általánosítás elkerülhetetlen. Aki igaztalannak érzi magára nézve, egyénileg küzdhet ellene, sikerrel.
A túlságosan nyitott társadalom azonban a saját sírját ássa. Érdemes volna egy kicsit zártabb társadalmakat „konstruálnunk”. Hogy legyen hol időnként csokit zabálni.”